A múzeum története

A Kászoni Tájmúzeum története

Szerző: Bodó Imre

A múzeum története az 1960-as 70-es évekre megy vissza, és elválaszthatatlanul összefonódik Miklós Marci bácsi nevével, aki karizmatikus falusi tanító volt, és Kristó Tibor történelemtanárral együtt elindította a néprajzi gyűjtést a faluban. Erről az időről szól Horváth Arany cikke 1983-ból. A gyűjtemény növekedett, növekedett, leltára több száz tárgyat számlált. Hamarosan otthonra is talált a Balázsi kúria épületében, ahol magam is megtekinthettem a kiállítást a 70-es évek végén. Marci bácsival is volt alkalmam beszélgetni több ízben, nem felejtem az idős ember szemében azt a vidám, olykor pajkos tüzet, amellyel úgy lebilincselte a pesti biciklista orvostanhallgatót, hogy az a mai napig az aforizmaszerű bölcs mondások hatása alatt van. Marci bácsi ma már nincs köztünk.

De hadd meséljek el egy történetet. Aki nekem elmesélte (nevezzük Antinak, de nevezhetnénk Taminak vagy Andrinak is, a név nem mond semmit), kedves barátom, ővele történt gyermekkorában, hogy már szinte kijárta az általános iskolát, amikor egy kora nyári vasárnap délelőtt csak belépik az udvarra a tanító úr, Marci bácsi. Te, Anti, gyere csak ide. Anti kicsit megilletődve került elé az istállóból, sejtette, hogy valami csínyre derült fény, gondolta, ebből sok jó nem fog kisülni. De most kivételesen nem erről volt szó. Ide figyelj, mondok én neked valamit. Látom, jól fog az eszed, könnyen vetted az iskolát. (Ami igaz az igaz, Anti ügyes legény volt, a tanulással nem sok időt vesztegetett, de amit az iskolában elmondtak, azt egy hallásra megjegyezte, meg is értette.) Neked tovább kellene tanulnod, még sokra vihetnéd. Én segítek is bejutni valamelyik szeredai gimnáziumba. Jaj, azt nem lehet, Tanító úr. Hát már miért nem, de kófic? Azt azért, mert akkor mi lesz édesanyámmal? Tudja, édesapám nem tért vissza a háborúból, egyedül nem győzné a gazdaságot. Én tanulni nem mehetek. Meghökkent Marci bácsi, rántott egyet a szemöldökén, hogy nehogy már ez a gyerek azt a gyülekező könnycseppet észrevegye a szeme sarkában. Azután csendesen azt mondta. Látom, Anti, derék gyerek vagy. Azt hiszem, igazad van. Ember lesz belőled. És kifordult az udvarból.

Azután telt, múlt az idő, nemigen volt, aki a gyűjteménynek Marci bácsihoz hasonlóan gondját tudta volna viselni. A Kúriában a 90-es évek végére már nem is volt látogatható, a szú és moly kikezdte a tárgyakat, betörések is előfordultak, az értékesebbnek gondolt tárgyak el-eltünedeztek. Ráadásul a Kúria épülete az egyház kezébe került, s a püspökség Csaba testvérnek adta, aki gyermekotthont akart benne létesíteni. A gyűjteménynek mennie kellett. De nem volt hová.

Itt kapcsolódik a történetbe a Bodó család története. Nagyapám, Bodó Imre Kászonimpéren született, 1898-ban. 3 évesen elvesztette az édesapját; édesanyja újra férjhez ment. Nagyapám katonatiszt lett, Budapestre került. Halála után, unokáinak adatott meg, hogy utazhattak Erdélybe, s újra felfedezték a kászoni rokonságot. Ezt a történetet egy másikalkalommal mesélem majd el. Mindenesetre, amikor megtudtam, hogy a gyűjtemény otthont keres, régi álmomat láttam megvalósulni. Felkerestem a polgármestert, András Zoltánt, elmondtam az elképzelést egy civil összefogásról. Tetszett neki. Egymás markába csaptunk, ekkor még semmiféle írás nem született, de ott az adott szónak még van hitele. Megvásároltam egy házat a Csantik utcájában, és azt felajánlottam a gyűjtemény javára. Létrehoztuk a Mereklye Egyesületet, melynek egyik fő célja a múzeum fenntartása, működtetése, és élettel való megtöltése. Az Egyesület azután már írásos szerződést tudott kötni a polgármesteri hivatallal. A gyűjtemény a falu tulajdonában marad, és az új helyen az állagmegóvási, és rovartalanítási munkákat követően immár újra látogatható.

Ez a költöztetés, állagmegóvás, fényképes leltár készítés, és a múzeum berendezése őrült nagy munka volt, egy személy soha nem tudta volna elvégezni. Hála Istennek, a Bodó család népes, és a fiatal generáció (barátokkal kiegészítve) óriási munkát végzett. Ebben a helyi fiatalok, a rokonok és szomszédok is rengeteget segítettek. Ezen munkák egy részének fényképes dokumentációját tartalmazza az alábbi album.

Emeljünk ki két szakembert, akik se nem rokonok, se nem kászoniak, mégis önzetlenül felpártolták ezt a törekvést: Mihály Ferenc, restarurátor, és Gazda Enikő a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője. Azok neveit, akik a múzeum létrehozásában segítettek, itt gyűjtöttük össze.

A múzeum nem raktára a tárgyaknak. Ahogy (a rovarokra utalva) mondani szoktuk, miután a tárgyakból minden életet kiöltünk, most már leheljünk életet a falak közé. Ezekben a múzeumi programokban óriási segítséget és támogatást találtunk a Bethlen Gábor (és elődje a Szülőföld) Alap pályázatai révén. A múzeumpedagógiai programokról itt olvasható összefoglaló.

Miklós Márton - A hűség tornáca (1983)

Szerző: Horváth Arany

Kászonaltízen néprajzi múzeumot létesítettek, a tájból kiemelkedő, impozáns Balássy-féle kúriában.

Balázs Dénes községi bíróval járjuk a termeket, s a hideg pincéket. A boltíves falakat fehérre meszelték, a pince földjét azután betonozzák.

– Ha minden jól megy, fazekaskorongot állítunk a hatalmas pincehelyiségekbe. Sántha Imre keramikusművész szorgalmazza a kászoni fazekasipar újjáélesztését. Valamikor itt is fazakaltak, a múzeum számos cserépedényt őriz a hagyatékból. Kitűnő agyagunk van a határban. Tíz-húsz embert foglalkoztatna a kerámiarészleg, és ha téglagyár is létrejöhetne, akkor legalább százan kereshetnék kenyerüket agyagmunkával. Ennyivel többen maradhatnának itthon.

Az emeleten Miklós Márton nyugalmazott tanító szerénykedik elénk. Miesnapi kalapja gombához hasonló, hullámosra öregedett karimája alól fénylik kék szeme. Megnevezem a valamikori használati tárgyakat, ő meg eligazít a helyi szóhasználatban. Az egyik szobát szénahordó szekér tölti be. Itt hordószekérnek hívják. Aztán borona és eke. Nocsak... Nem sietjük el egy kicsit a dolgunkat? A téesz udvarában, a csűr oldalánál hasonló szekér várja a lovakat.

A tágra nyitott ablakon át fényözönben fürdő tájra tekinthetek. Hegyek, erdők, a meredek lejtőkön furcsamód még feltűnnek a hajdani barázdák nyomai. Vajon miféle gyom-gyökér kapaszkodhatott meg az elválasztó csíkokban, hogy máig emlékeztessen a régi időre, amikor magukban küszködtek a földjükért halni képes gazdák?

Kevés jutott ebből a kemény, köves földből itt a Kászon völgyében, de még a környéken is. Vándorlásra kényszerültek a kászoniak. Deszkával kereskedtek Giurgiuban, Bukarestben, dunai hajókon rakodtak a férfiak, szolgáltak, ahol lehetett a fehérnépek, miközben az itthon maradtak az idővel versengve küzdöttek a rozsért, pityókáért. Rohanvást arattak, mert fenyegetett a hideg, előfordult, hogy a búzakévét belepte a hó. A megtisztított legelőkön állatokat neveltek. Említik: a téesz megalakulásakor annyi fajállat gyűlt össze, hogy állományukat javítandó, innen vásárolt a többi szövetkezet.

Szépségükben is szigorú ez a táj. Legelők zöldellnek körös-körül, mellig ér a szénafű. Ott is, ahol nemrég egyebet termeltek. Parlagon maradt a határ fele, nincs elég munkáskéz, az elvándorlás nem szűnt meg, sőt fokozódott. Az országban többfelé dolgoznak kászoniak, mint valaha. Egyre kevesebb a hordószekér, ritkulnak a lovak, az ökrök. Ezen a helyzeten bizony fordítani kellene. Nem tartunk még ott, nem engedhetjük meg magunknak, hogy muzeális tárgyakká váljanak a boronák, a jármok.

A múzeum több mint ezer néprajzi tárgyat őriz.

– 1972-ben megjelent a Kászoni népművészet című kiadvány a Kriterion kiadásában. Magángyűjtők, élelmes közvetítők, mindenféle emberek lepték el aztán a Kászon völgyét. Ha nem figyelünk fel idejében, tárgyi néprajzi kincsünk egykettőre eltűnt volna. Jómagam harminchat évig igatgattam a kászonaltízi iskolát, ismertem mindenkit, tudtam, kinél milyen szőttesek, használati tárgyak rejtőznek, tudtam a ládákban padlásokon porosodó edényekről is. Figyelmeztettem az embereket, ne prédáljuk javainkat.

Népnevelői feladatára Miklós Márton és felesége, Kató néni a csíkszeredai tanítóképzőben készült föl. Amint végzetek, bezárkóztak a Kászonokba, mint tulipános ládába a tiszta gúnya. Nem vágytak a városokba, nem kívánkoztak lágyabb éghajlatú tájakra.

– Kristó Tibor történelemtanárral együtt rendszereztük a múzeumi anyagot, s a gyűjtést folytatjuk. Néhány hete hoztam csak be például a kovácsszerszámokat, amelyeket itt készítettek, használtak. Nem akármilyen kovácsipar maradványai ezek. Hajdanában díszes kócsolókat, kilincseket is kalapáltak nálunk.

Ezen a tájon mindenki a maga esze és ügyessége szerint vált iparossá. Századokon át a határőrködő szabad székely maga állította elő szerszámait. A faragószék akár egy behemót fej, szorítószerkezetét lábítóval működtették; kézi vonókéssel dolgozták meg az östtartó kollátot.

Térültünk-fordultunk a múzeum termeiben. Elánk tárulnak a kászoni szőttesek, a többi székely vidéktől elütő, Kászon menti festékes takarók. Az asszonynép szépérzékéről, arány– és formaérzékéről tanúskodik minden darab. A piros és kék szálak öltögetését a messzi városokban szolgáló lányok sem hagyták abba annak idején. Térdükre fektették a fehér vásznat, varrták a kakastarés falvédőt, ha nem látta a „naccsága”.

Miklós Márton már 1934-ben elhatározta, hogy megírja Kászonaltíz monográfiáját. Gyűjtése azonban elveszett a második világháborúban. Újrakezdte, persze, s hozzáolvasott, amit csak lehetett, de merített például a hiedelmekből is. Az emberek úgy tartják, hogy a település eredeti helye ott van a két patak közötti lankás domboldalon, amely most kaszáló, s neve Kentartomány. Arrébb van a Lesőd-csúcs: lesni való ellenség járt erre, eleget, az biztos. Várnevek is őrződnek az emlékezetben: merre fekhetett vajon Mócsvár, Kővár, Bakmájvár? Szetyevárának még meglelni a nyomait...

– Két évvel ezelőtt pityókavermet ástak, a földből csiszolt kőszerszámok kerültek elő. Az emberek abbahagyták a munkát, jöttek nagy sietve.

– Ejsze ez is kell a múzeumnak – mutogatták örömmel. – János Pál muzeológust hívtam ki a helyszínre. Azóta a csíkszeredai muzeológusok igazolták, három, három és félezer évvel ezelőtti ősközösségi település létére utalnak a jelek... A temetkezéssel kapcsolatban két hiteles történetet jegyeztem le. Fiatal kántor-tanító koromban üzen egy haldokló. Arra kér, mielőtt behunyná szemét, dalolnék neki szép kászoni népdalokat. Húzódzkodtam, mentegetőztem, „ilynet hogy is tehetnék” – mondottam. A csonttá aszott kéz megmozdult, takaró alól pénzt tett a párnacsupra. „No, most énekeljen tanító úr, mert az utamnak végére értem. Nem megyek ének nélkül másvilágra.” Azt hittem egyedi eset. Megkönnyebbülten tértem haza. Nemsokára hivat a másik öregember, aki ugyancsak énekkísérettel akart átlépni a mezítlábasok örök csendjébe.

Miért járnak éppen pénteken vizitába a házasulandó kászoni legények, amikor a környéken, Csíkban például, éppen ezen a napon nem illik? Sajátos lakodalmi és farsangi szoksáokat, táncokat, ősi táncfogadókat őrzünk. Emberemlékezet óta vannak szoksában mifelénk a kalákák, de ha „kiszállt a fiú”, az apa külön házat épített neki a magáé mellett. Külön kenyérre kerültek a fiatalok, úgy kellett maguknak megküzdeniük az új családért...

Marci bácsi gyűjt, jegyezget, keresi a kérdésekre a válaszokat. Gajdó Zoltán plébános, Keresztes Ilona, a falu eszének tartott Szőke József, egyszóval fiatalok, öregek támogatják.

Akadékoskodók is akadtak:

– Mit akar bebizonyítani ezzel sok ilyen-olyan emlékkel? – förmedtek rá egy alkalommal a milícián. Ha nem hagyja abba, még kárát láthatja valaki.

Ennek a fáradhatatlan munkának kárát nem, hasznát azonban láthatták a hitetlenkedők is.

Keresztes Ilona, az iskola mostani igazgatója román nyelvet tanít. Rettegről, a Mezőségről jött Kászonba. Minduntalan említi Miklós Márton segítségét, ténykedését. A tanulók zenei oktatását máig ő végzi, szaktanár hiányában.

– Hiányoznak sajnos a szaktanárok Kászonaltízből. Az érettségi diplomás, szakképesítés nélküli tantestület megbízható munkát végez, a szaktudást azonban nem helyettesítheti a lelkesedés. Az igazgatónő másként is, másért is joggal aggodalmaskodik. Kevés a gyermek, a népesség szaporulatát biztosító korosztályból kevesen maradtak itthon. Legfeljebb azt lehet biztató jelnek tekinteni, hogy ünnepekre, főleg a kétnapos munkaszüneteken sok gyári dolgozó hazajár, az itt hagyott házakat meg egyre újítják, szépítik. Él tehát az emberekben a hazatérés vágya, reménye.

A távolságok olyan nagyok, hogy nem lehet távlatban berendezkedni az ingázásra. Csak Csíkszeredába kétszázhúsz család költözött be, Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre majdnem ugyanannyi. Nyugdíjas korukban biztosan sokan visszatérnek, s ahogy őket ismerem, tartanak majd tehenet, pityókát ültetnek a kertbe, nem fognak ölbe tett kézzel ülni. Az iskolát azonban nem népesíthetik be.

– Milyen tiszta a Kászon pataka. Hogy nem szennyeződik be? – kérdezem Sztojka Tamás doktort.

– Az bizony olyan tisztán folyik ki a tájból, mint az emberi elvándorlás – érkezik a válasz.

A helyi munkalehetőség teremtése végett Gajdó Zoltán plébános az orvossal együtt még Bukarestben is többször eljárt. A községi vezetőség kezdeményezésére, megyei támogatással rövid időn belül két létesítmény született: beindult a festékesszőnyeg-szővöde és fűrészüzem. Minimális állami beruházással százhúsz embernek biztosítottak munkalehetőséget.

A józan ész is azt diktálja, hogy kihasználjunk minden otthoni munkalehetőséget. Valamikor hatezer ember lakott itt, jelenleg három és félezerre tehető a lakosok száma – kesereg Sztojka doktor.

Beszélgetésünket minduntalan félbeszakítják a betegek. Az ijedt anyától Sztojka doktor elkapja a kutya marta gyermeket és rohan vissza a szüléshez, hiszen utolsó pillanatban hozták be a jövendő anyát...

– Lassanként rossz emlék lesz a bicskázás, csak a falu alja, a javíthatatlan részegesek bicskáznak néha. Pedig volt idő, amikor ünnepeken három halottat terítettünk ki. Hol az eszeveszett virtus, hol a családi bosszúszomj nyittatta ki a bicskát. Szegény legény nem szerethetett gazdagabb leányt. A „rangot” még a ruhán is viselték: akinek a harisnyáján a fekete zsinór vastagabb, díszesebb volt, az a módosokhoz tartozott. A női rokolya csíkjai is hirdették a társadalmi rangot. Emlékszem, gyermekkoromban újfalvi legény jött a táncba és megtáncoltatott egy nem hozzá illő leányt. Halva vitték haza. A családrendi nyomok még a serdülőkorúak tudatában is felfedezhetők, számon tartják: ki milyen családból származik...

Sztojka doktor szerencséjének tartja, hogy szülőfaluját választhatta az orvosi egyetem elvégzése után. Már egyetemista korában értekezett, cikkezett arról, hogyan válhatna megélhetési forrássá a kászoni népművészet. 1977-ben mint körorvos fogott hozzá a demogárfiai mozgások tanulmányozásához. A mérleg már akkor feltűnő fogyatkozást mutatott.

– Borvízforrásainkkal kapcsolatban több alkalommal tettem javaslatot a megyei vezetőségnek. Balneológiai kezelésre alkalmas fürdőt lehetne létesíteni, mellette borvíztöltődét építhetnénk. Hegyeinket erdő borítja, a fafeldolgozás örökké megélhetést biztosított a lakosságnak, miért ne próbálkoznánk a faipar fellendítésével? Talán-talán felszíni fejtéses bányát is lehetne nyitni. A helyzet máris javult valamennyire, a fűrésztelepen és a szövődében dolgozók itthon maradásától emelkedhet a népességszaporulat.

A demográfiai helyzetképpel a Korunkban megjelent dolgozatában is foglalkozott az orvos, visszatekintve a XVIII. századig. Egyéb hasonló témák is foglalkoztatták.

– A Korunk Sors és emlékezet pályázatára a kászoni cselédsors emlékeit szeretném felgyűjteni. Elkészítettem egy kérdőívet, s a cseldésorsra vonatkozó 20–30 kérdésre várok feleleteket. Rendkívül érdekesnek mutatkoznak az első világháborús visszaemlékezések. Szorosan orvosi munkámhoz kötődő témám: Kászon egészségügyi állapota, a népbetegségek és azok okai, maradványai, a halálozási arányszámok időbeli felsorakoztatása és elemzése. Egyetlen írásos dokumentum áll rendelkezésemre: az anyakönyv, abból kell kiböngésznem, melyek voltak időközönként a népbetegségek és mekkora pusztítást vittek végbe. Elsőnek 1880-ban dr. Irk Mátyás végzett egészségügyi munkát ezen a környéken, talán nála találhatok kiindulópontokat... Az itteni valóság egyébként tartogat meglepetéseket az orvos számára is. Ki gondolná, hogy ebben a tiszta vizű, ózondús legevőjű völgyben felbukkannak például a szív és érbetegségek. A stressz csak az egyik ok lehet, sajnos az alkoholfogyasztás megduplázódott az utolsó hat évben – párhuzamosan az ingázás kialakulásával. Az utazás alatti tétlenkedés idejét italozással töltik el. Mellesleg nem tudom, meddig tartható fenn az ingázó életmód. Tény, hogy újabb és újabb családok költöznek városba. Már-már „Mikro-Kászon” létesült Csíkszeredában. A kászoniak igyekeznek egymáshoz közeli tömbházakba költözni, tudni akarnak egymásról, s az otthoni hírek gyorsan járnak közöttük.

Késő este van, legényke kopog vendéglátó gazdám ajtaján.

– Terézék üzenik, megérkeztek Bukarestből, mennénk át egy kis beszélgetésre – mondja.

A traktor reflektorfényében megvilágosodó úton, látom, férfiak paroláznak. Ünnepre hazatérők, mosolyognak egymásra. Kétnapos ünnep van, mint zsákban a mag, gyűl a faluba a szétszóródott csapat. Tágra nyitják a hónapokig zárt ablakokat, a kémények hetykén eregetik a fenyőillatú füstöt. Öregek kérdezősködnek, kutatják szemérmesen a csomagok tartalmát. Mit hozott a gyermek, kire gondolt legnagyobb gonddal a meny? A fekete keszkenős, melegben is lájbiban didergő öregek maguk is serénykednek. Kosárban pityókát hoznak elé a sercegő húshoz. Ez az ő dolguk, a madárlelkű szülőké, édesanyáké. És a néha hangtalanul elrebegett szavak – „de messze vagytok, csak bajotok ne essék!” – most felhangzanak a konyhaajtó előtt. Ó, hogy is kezdenék panasszal, miszerint a doktor úr – vagy csak egyszerűen a keresztnevén emlegetve: Tamás – meg az egészségügyi asszisztens napokig hordta a gyógyszert, ha kellett, a vizet a kútból, a farakásról a tűzrevalót, a magáéból a tál levest az öregnek. Gajdó Zoltán plébános úr látogatásáról sem ejtenek szót a hazaérkezők előtt. Jóságos biztatásból inkább útravalót csomagolnak két nap múlva, mert messze a távoli világ, az otthoni biztatást vigye mindenki magával, ha már menni kell...

Terézék is szellőztetnek a szobában, a kályhán sül a „fléken”. Hoztak húst, sajtot. Lakásuk a fővárosival vetekedhet. Süppedő perzsaszőnyegen tétovázom poros cipőmmel. Kímélni kellene – gondolom. Terike kitalálja gondolatomat, biztat, hogy hagyjam a tűzbe a szőnyeget, mert úgyis csak ünnepen lát embert. Amíg hazajönnek nyugdíjba, ott fekhet a parketten...

Férje bort tölt és a munkahelyéről, a bukaresti nehézgépgyárról mesél, ahol csakis secui-nak, azaz székelynek szólítják. Cseppet sem csodálkozom. Jó, ízes tájszólásban beszéli anyanyelvét, és igencsak szórakoztató lehet, amikor ezt a nyelvi muzsikát játssza el a román nyelv húrjain.

Szóba kerül a kászoni népi együttes televíziós szereplése.

– A bikaütés láttára nagyot vágtam az asztalra a büszkeségtől és bánatomban, hogy nem én vagyok ott. Megdagadott a kujakom... Máskor kaszálni kél kedvem. Az ördög tudja, mi van az emberben, hogy mindig békétlenledik sorsával, még ha jól is van... Ha az itthoni gazdaság megélhetést biztosítana, megélhetnénk itthon. Tegyenek magik valamit eszes emberekül – feszül felém a kemény munkásember –, állítsák meg a szétszórásunkat. Ha még egyszer itthon élhetnék, azt a hosszú tornácot kibélelném hűséggel, értik-e?!

Nézem a háziszőttes takarót, kerülöm tekintetét... Milyen szegényre szabott az értelmiségi hatásköre. De csak hallgatok és tehetetlenül nyelek egyet. Mi végből vagyok e világon, ha választ sem adhatok, nemhogy jövővilágító biztatást nem nyöghetek ki magamból!

– Holnap ugye, együtt megyünk határkerülőbe s táncba? – kérdi a csillagos ég alatt bennünket kapuig kísérő Terike.

– A múzeumba is együtt mehetnénk, adtam én oda elég régiséget, lám a nevemet kiirták-é?

Pogány szokás volt a határkerülés. A termésért, esőért, forró napsütésért a férfiak lóháton kerülték a határt, ünneplőbe öltözve, a könyörgésnek, ígéretnek mély zengésű énekét fújva. Az emberi munka áldozatos fáradozásait, reményét énekelték a búzaszálak közé, a pityókatövekbe, hogy ne verjen a jég, ne suhintson fagy fölöttük, hogy teremjen a természet bonthatatlan törvényei szerint ez az embert fenntartó föld.

Kicsitől vénig, ünneplőben mindenki. A rokolyák piros-fekete csíkjai mind egyformák, nincs már gazdag és nincs már szegény. A fehér harisnyás, csizmás férfiakat sem különbözteti meg egymástól a zsinórozás. Pedig, ha számba vennék, kinek mi a pillanatnyi foglalkozása, hogy elcsodálkozna a búzamező... „lakatos vagyok Bukarestben”, „esztergályos Csíkban”, „fűrésztelepi munkás is”, „szőnyegszövő asszony, leány otthon”.... s köztük alig-alig hallatszana: „itthon maradtam földművesnek”. Nem vallat a mező. Fiait egybetartva várja, hívja vissza.... Susogni kezdenek a hegyorom fenyői, a kórusba bekapcsolódnak a fejéshez induló juhok is bégetésükkel.